Szegény legény

Már amikor elértem a nagykorúságot, akkor kikaptam az örökségem a Gallai nagyapám után, ami járt, húsz pengőt.

A bátyám is húsz pengőt kapott, s neki vettek egy szép, fekete posztó nagykabátot, bársony nyakkal. Nagyon szép volt. Tizennyolc pengő volt még, maradt is két pengő az örökségből. Az én húsz pengőmet meg elvették, azt mondták, kell az adósságba. Azóta se láttam. A legényéletem meg úgy telt el, hogy nem bánták, akármeddig voltunk oda, csak mire dolgozni kellett, akkorra itthon legyünk. A bátyám közben hazajött, de besorozták katonának, és itthonról illett bevonulni. Esténként eljártunk a vendéglőbe, színdarabokat tanultunk, és jártunk próbára. Volt a faluban egy jegyző, egy boltos, egy védőnő, egy varrónő, meg egy harangozó. Ezek tanítottak felváltva, de mind más szerepet. Három felvonásos darabokat, hogy egy párat említsek: Férjhez megy a bíró lánya, Huszárkisasszony, Él az Isten, Maharadzsa. Hát ilyeneket. Ezzel teltek el a téli esték, és közben a kislányokat hazakísértük, mert a tanyákból is bejöttek a lányok, legények. A faluban nem lett volna elég fiatal az előadáshoz, a Szegedi Nemzeti Színházból hoztunk, vagyis béreltünk ruhákat, és gyönyörű előadásokat csináltunk. Mindig teltház volt, és meghívtak bennünket a szomszéd falukba is játszani.

Például Forráskútra, Üllésre. Üllésen a Kelemen kocsmába. A bevételből kaptunk jó vacsorát, kifizettük a színháznak a ruhák használati díját, és jót táncoltunk előadás után. Ez volt a fizetés, de nagyon szerettük csinálni. Persze ott összeismerkedtünk lányokkal, és kezdtünk udvarolni. Én is kiszemeltem kettő kislányt is, és el is jártam, amikor csak tehettem. Az egyikhez különösen, mert a harangozó lánya volt, és szerettünk hozzájuk menni, mert lehetett harangozni. De ennek a lánynak nem udvaroltam, mert annak volt udvarlója. Csak szórakozni jártunk. A másik, amelyikhez komolyan jártam, bálba is jártunk, oda csak vasárnap mentem, mert annak az anyja meg a nagynénje olyan úrhatnámok voltak, mert a nagynénjééknek volt a faluban egy nagy gőzmalmuk, és nagyon jól ment nekik, a szegényeket lenézték. Ennek a harangozó Bözsinek meg én javasoltam a legényt, az egyik barátomat. Az úgy volt, hogy a faluban május elsején nagy ünnepély volt a piactéren. Voltak kirakodósátrak, cukorkások, és sok minden társasjáték, szórakozóhelyek, és ott sétáltunk mi is a barátommal, a lányok meg külön. Egyszer azt mondja a barátom, úgy hívták, Marci, hogy ki az a lány. Mondom neki, hogy kicsoda, kérdezi, hol laknak. Mondom, hogy messze ide. Vagy három kilométer. Azt mondja, az nem baj, és odamentünk a lányokhoz, összebarátkoztak, és elmentek sétálni. Csak amikor este mentek be a harangozóházhoz, mondja a Bözsi, hogy itt lakik, akkor nézett nagyot a Marci, hogy nem is olyan messze kellett a nagylányt kísérni. Attól kezdve Marci 6 évig udvarolt a Bözsinek, el is jegyezték egymást, mert ez a Marci gazdag legény volt, (17 hold földjük volt) csak nagyon trehány és buta. Ha a Bözsinek nevenapja volt, akkor az ajándékot éntőlem küldte el. Például amikor meg akarta kérni feleségül, én kértem meg neki, mert ő nem mert szólni. Ott ült mellettem, és én a lábammal nyomkodtam az ő lábát, hogy szóljon már, akkor mindig kért egy pohár vizet. Hat pohár vizet ivott meg, mire aztán én mondtam meg, mi járatban is vagyunk, és meglett a lánykérés. Aztán megbeszélték a Bözsivel, mikor veszik meg a gyűrűt, s mikor odaért az idő, Marci elhozta a gyűrűket, felhúzták, ez volt az eljegyzés. A többire majd később visszatérek. Én meg, attól eltekintve mindennapos vendég voltam a Bözsiéknél, mentem a misére. Akkor igencsak ott töltöttem a fele misét, közben ministráltam. Később a Bözsi elhívta az anyámat keresztanyának, mikor bérmálkozott, és sűrűbben összejártak az öregek is. Nekem meg kezdett a Bözsi tetszeni, de én más lánynak csaptam a szelet.

Abban az időben a fiúknak járni kellett a leventére. Minden vasárnap reggel nyolc órától tizenegyig. Nyolckor sorakozó, névsorolvasás, aztán mentünk misére, aztán gyakorlat tizenegyig. Aki igazolatlan távolmaradt, azt hétfőn a csendőrök szedték össze, és hajtották be Dorozsmára, majd egy napra a községháza pincéjébe csukták, éhen-szomjan. Ez volt a büntetés. Addig kellett leventére járni, míg be nem soroztak katonának.

Hát én, mint szegény sorsú gyerek, mindig el voltam keseredve, mert láttam, a cimboráimnak szép ruhája, inge, cipője, nekem meg csak mindig ócska ruhám volt, mert mindig a legolcsóbbat vették meg. Még 18 éves koromban bőr cipőm nem volt, csak vászon. Úgy hívták, hogy dorkó. Arra is úgy vigyáztam, hogy csak a templomba húztam fel, és ha mentem haza, és esett az eső, levetettem, és a hónom alatt vittem, nehogy megázzon. Köznap meg, ha hideg volt, a fater hitvány cipőjében jártam, amit már ő nem szeretett. A harmincas években a Farkas Ferenc bácsi, a faternak az öccse, kiment Forráskútra harangozónak. A fater meg kifogta a hét hold földjét. A házat és a lovaskocsit meg megvette, olyan feltétellel, hogy a Farkas nagymamát hordani kellett a templomba, mint azt már előzőleg említettem. Ezután ez az én bajom lett, mert akármilyen elfoglaltságom volt, ez volt az első. A bátyám közben bevonult katonának Szegedre a tüzérekhez. Az öcsém még akkor kicsi volt, hogy rábízzák a kocsit, lovat. Így hát nekem kellett mennem a lóval. Közben a helyi bolttól is elvállalta, és minden szerdán, szombaton menni kellett Szegedre portékáért, télen-nyáron. Nyáron csak jó volt, de télen nagyon hidegek voltak, és nem volt ám suba, se jó pokróc vagy szőrmés kabát, hanem rongypokróc, micisapka, és egy lódenkabát. Az isten hidege majd meg vett. Sokszor úgy reszkettem, mint a kocsonya, de nyáron, ha dologidő volt, és onnan fuvarba kellett menni, akkor az anyám ment, nekem meg a faiskolában, vagy a szőlőben kellett dolgozni. Ha vasárnap jött olyan úri fuvar, akkor nekem kellett menni. Volt, amikor a bálba voltam a nagylánnyal, és egyszer csak beállít az anyám. Odajön, ahogy táncolunk és leállított: gyere haza, mert fogtam fuvart, Szegedre kell menni, de azonnal! Ott kellett hagyni a nagylányt és menni. Nagyon szégyelltem, úgyhogy alig vártam, menjek katonának. Bátyám már töltötte a katonaidejét, én meg vártam a behívót.

István

1937 tavaszán soroztak be katonának, és 1938. október 5-én kellett bevonulni. Közben a bátyám leszerelt, és udvarolt egy pusztamérgesi lánynak. De ez nem tartott sokáig, mert a bátyám elment és jelentkezett rendőrnek. 

Fel is vették, és 1939 tavaszán bevonult ő is rendőrnek Gyulára. Én meg Szegeden szolgáltam a 16. kerékpáros zászlóaljnál, az utász laktanyában. Ekkor aztán a fateréknak oda lett a jó munkaerőjük, és kezdtek tönkremenni. Úgyhogy mire a háború után leszereltem, már elég rossz sorban voltak. A házuk összedőlt, az egyik öcsém, János meghalt. A Mihály odamaradt a háborúban, csak a Mária maradt meg. Persze ezek mostohatestvérek voltak. Közben, mielőtt bevonultam katonának, anyám meg akart nősíteni. A bátyámat otthagyta, amikor rendőrnek állt, azt akarta az anyám elvetetni velem. El is jegyeztük egymást, de nekem nem nagyon smakkolt, csak a harangozó Bözsi járt az eszemben. De ahogy már az előbb említettem, annak meg már volt vőlegénye, a Marci. Mindegy, bevonultam, és töltöttem az időmet. Nagyon jó helyem volt. Közben írtam a menyasszonyomnak, a Jolikának, de ő nem írt vissza. Háromszor írtam, de sose válaszolt, így hát én sem írtam többé neki. Elkezdtem a Bözsinek irkálni, ő meg minden levelemre válaszolt. Más senki nem írt, még anyám sem. Mikor a fronton kint voltam, akkor is csak a Bözsi gondolt rám, és elhatároztam: még egyszer a jó isten hazasegít, és még nem ment férjhez, és hozzám akar jönni, akkor elveszem feleségül. Három és fél évig voltam katona. Az idő legtöbb részét fronton töltöttem. Az anyámtól csak egyszer kaptam egy félkilós csomagot, a Bözsitől meg 1-2 levél jött, tehát ő gondolt rám legtöbbet. A katonaságnál az első másfél év alatt kerékpáron jártunk. Összejártuk a Felvidéket, Erdélyt és a Szovjetuniót, vagyis egy részét, a Donig. De ott a kerékpáros részleg nem vált be, így onnan visszavezéreltek minket. Ez lett a szerencsénk, mert másképp ott maradunk. Bekerítettek volna bennünket, de így, hogy visszavezéreltek hátvédnek, végül haza is hoztak, szétraktak bennünket más alakulatokhoz, és visszavitték őket a frontra, ám mind odamaradt. Én azzal voltam szerencsés, hogy a hadtáphoz osztottak be, s énrám nem lett szükség, így aztán itthon maradtam. Közben, amikor Erdélyt visszakaptuk, a bátyámat elhelyezték Gyuláról Gyergyószentmiklósra. Ott volt egy helyőrség, és ott udvarolgatott egy kislánynak. El is akarta venni, de közben 1940. október 16-án kaptunk egy táviratot, hogy ha még életben akarjuk látni, azonnal menjünk. Mire a táviratot elolvastuk, jött a másik, hogy meghalt. Az anyámmal rögtön vonatra ültünk, és mentünk. Ez hétfőn este volt, szerdán hajnal négykor értünk oda. Nagyon rossz volt a közlekedés, mert a sínek egy része fel volt szaggatva, sok helyen át kellett szállni. Mentünk vonaton, buszon, gyalog, ahogy bírtunk, de mire odaértünk, akkorra eltemették. Kint volt járőr-szolgálatban, a román csetnikek végeztek vele, így aztán én akkor láttam utoljára, mikor bevonult katonának, többé soha.

Bevonultam

A katonai szolgálati időm alatt, már ahogy jeleztem, a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj 2. századában töltöttem a szolgálatot. Először hathetes kiképzés, és utána felvidéki bevonulás. Szegedről vonattal Sátoraljaújhelyig, onnan kerékpárral az egész ruszinokat összejártuk, le a hegyről, fel a hegyre, faluról falura. Onnan hazaértünk, utána mentünk Erdélyt visszafoglalni. Onnan szintén kerékpárral hazajöttünk. 1941 áprilisában indultunk a Délvidékre. Azt volt a legnehezebb elfoglalni. Ott még az iskolás gyerekek is fegyverrel jártak. Nagyon kellett vigyázni, nehogy lepuffantson valamelyik. Ekkor már géppuskás voltam, Simon Gabival együtt. Gabi volt a lőszeres, ő adta nekem a lőszert, én meg csak lűttem. Nekünk nem volt szuronyunk, csak pisztoly. Szuronya csak annak volt, akinek karabélya volt. Mikor lementünk Szenttamásra, az egész lakosság fogadott bennünket, hogy jöttek a magyarok. Sok zenész sorba az út szélén. A nép, a diákok énekeltek szép magyar nótákat, osztogatták a cigit, pogácsát, cukrot, virágot. Amikor beértünk a központba, leálltunk ebédkiosztásra. Engem meg Simon Gabit egy idős magyar házaspár hívott a házukba ebédre. Azt mondták, jó húslevest és paprikást főztek, fogadjuk el a meghívásukat. Mi elfogadtuk, gondoltuk, csak jobb lesz, mint a babgulyás, pedig az is finom volt. Még hozzá se fogtunk az evéshez, egyszer csak halljuk, hogy lövöldöznek és fújják a riadót. Kiszaladtunk, és látjuk ám, hogy a konyhakocsit lövik, nagyon is, utóbb minden háztetőről. Mink is azt a parancsot kaptuk, hogy tüzeljünk menten, géppuskák a kerékpáron. Tüzelőállásba foglaljuk magunkat, de Gabinak nem volt pisztolya. De volt nála egy nagy görbe bicska, s azt mondta nekem, ne törődj vele, komám, itt a nagy bicska. Te eriggy előre a pisztollyal, én meg itt hátul vigyázok a bicskával. És rögtön odaértünk a géppuskához. Egy-kettőre le is szereltük a kerékpárról és már tüzeltünk is. Nyírtuk a cseréptetőket, mert ott voltak a csetnikek. Amikor vége lett a harcnak, kivonultunk a községből és ott egy szalmás kert szélében táboroztunk. Egy hétig ott laktunk, míg a falut át nem fésültük. Utána elmentünk Temerinbe, és ott maradtunk három hónapig csendfenntartóknak. 1941. május 25-én bevonultunk Újvidékre, a Miletics laktanyába. Onnan kaptam két nap szabadságot, hazajöttem, de olyan hamar eltelt az a két nap, és már menni is kellett vissza. Akkor már tudtam, egyhamar nem jövök haza, de az én anyám még az autóig se kísért ki. A buszállomásnál volt a legjobb komám apjának a hentesüzlete. Ott behívtak, mert vártam a buszt, amivel megyek a rókusi állomásra. Ott meg kellett ebédelni. Persze a sofőrök is meg lettek hívva, mert akkor még nem úgy volt, mint most, akkor még ittak a sofőrök is, és a járat se volt időhöz kötve. Megebédeltünk, sült hal volt, túrós csusza meg sör. Jól berúgtam, úgyhogy Rókuson úgy tettek fel a vonatra. Az egyik bajtársam vigyázott rám. Mikor Szabadkára értünk, megállt a vonat. Én is felébredtem, de rettentően felforgott a gyomrom, a sok ital kikívánkozott. A vonat ablakánál pedig egy nő árult cukorkát és cseresznyét, én meg pont akkor hajoltam ki, és kibuggyant belőlem a sok sör a cukorkára. De a vonat akkor már indult is, így nem lett semmi zűr, csak nagy nevetés a kupéban. Éjfélre odaértünk Újvidékre. Persze a komámnak az anyukája, amíg mi ebédeltünk, tett a táskámba két szál kolbászt és egy fél disznósajtot. Ezt Újvidéken jóízűen megettük a bajtársakkal. Másnap már kezdtünk pakolászni, mert az a hír járta, nemsokára megyünk az orosz frontra. Páran felmentünk a gh. padlására, találtunk rengeteg csizmát, vadonatújakat, ezek még a szerbekéé voltak, csak nem tudták elvinni és megsemmisíteni. Én is lehoztam két párat, de mi nem viselhettük, mert a magyaroknál csak az utászok hordtak csizmát, a többi alakulat mind bakancsot viselt, így a szárát kénytelen voltam levágni. A fejét eldobtam, a szárát pedig elcsomagoltam, és magamnál hordtam, amíg haza nem értem. Hogy mi lett a csizmaszár sorsa, azt majd később elmondom. Elég az hozzá, elütöttük az időt Újvidéken.

Indulás a frontra...

Június elsején kaptuk a parancsot, hogy megyünk az orosz frontra. Este titkos sorakozó és irány a vasútállomás. Ott bevagoníroztunk, és 9 órakor Kőrösmezőre lettünk irányítva, de Rahón megállt a vonat, és onnan kerékpárral mentünk másnap Kőrösmezőre. Ott hat hétre elszállásoltak bennünket. Közben a sokcsaládosokat leszerelték, csak a nőtlenek és az egycsaládosok maradtak. Még a zsidókat is leszerelték közülünk. Mi meg, akik ottmaradtunk, vártuk a parancsot, mikor lesz az indulás az orosz frontra. Ez idő alatt, míg Kőrösmezőn voltunk, rengeteg zsidót elhordtak a németek, vitték át az orosz oldalra, ahol aztán kivégezték őket. Mi, akik ottmaradtunk, új beosztást kaptunk. Engem akkor a szakácsokhoz tettek, és nemsokára kineveztek főszakácsnak. Elég jó helyem volt. Akkor már gépkocsival mentem, de örültem is, mert már a lábaim sokszor fájtak. Nem csoda, hisz akkorra már pár ezer kilométert lekarikáztam. Mikor odaértünk a Dnyeszter-folyóhoz – ez nagyon nagy folyó, nagyobb, mint a Duna, és gyors folyása van – a hidakat felrobbantották, és a németek csináltak egy pontonhidat, és azon közlekedtünk. De előbb a németek vagy harmincezer zsidót hajtottak át rajta négyes sorban. Abban volt gyerek, pólyás is, öreg is. Alig bírtak menni, de a németek könyörtelenül hajtották, és kutyákkal csipkedtették őket, úgy, hogy arról a pontonhídról úgy potyogtak a folyóba, mintha lökdösték volna őket. Olyan is volt, hogy mire áthajtották őket, legalább egyharmaduk a vízbe fulladt. Lebegtek a víz tetején, és vitte őket a víz. Ők jártak jobban, mert megmenekültek a kínzástól. Mikor átmentek a zsidók, utána mi is folytattuk az utunkat. Hogy milyen és mennyi falun, városon mentünk keresztül, hány helyen szállásoltak el bennünket, azt sok volna leírni.

Oroszországban

Az egyik faluban, ahol elszállásoltak bennünket, a németek a parasztokkal összehordatták a búzát, amit learattak a parasztok, fel akartákgyújtani, de nem sikerült, mert sürgősen el kellett nekik menni.

Mi meg ottmaradtunk abban a faluban egy pár napig. Minket, magyarokat nagyon szerettek ott. Ahol mi el voltunk szállásolva, annak a családnak volt négy lánya. Kettő már férjnél volt, de a férjük odavolt a fronton. Nem volt se kenyerük, se cukruk. Úgy szedték a búzakalászt, és kidörzsölték a szemet belőle. Este meg ledarálták, abból sütöttek kenyeret. Nekem a konyhán mindig volt tartalék kenyerem, adtam nekik, míg ott laktunk minden nap egyet. Esténként táncoltunk. Az egyik fiatalasszony szépen tudott balalajkázni és hermonikálni. Akkor pillanatnyilag elfelejtettük még azt is, hogy háború van. Sok kacsa volt a faluban. Egy nap azt mondja a századparancsnok, vegyünk kacsákat, és főzzünk a legénységnek kacsapörköltöt. Így is lett. Kihirdették a faluban, hogy egy kiló cukrot adunk egy pár kacsáért. Hozták ám a sok kacsát, mert nekik meg nem volt cukruk. Nekünk meg volt egy autóval, szajréztuk. Csináltuk a jó vásárt. Kihirdettük a faluban, hogy az asszonyok és a lányok jöhetnek kacsát pucolni a tolláért. Rengetegen jöttek, és egykettőre meg lett pucolva. Lett is jó kacsapörkölt. Főztem hozzá pirított tarhonyát. Nagyon kapós volt. Még a házigazda is kapott ebédet, nagyon tetszett neki a tarhonya. Kérdezte, hol terem. Mondtam neki, hogy fán, Magyarországon. Akkor adjak neki vetni belőle. Adtam neki egy marékkal, és mondtam neki, hetven centi mélyen ássa fel a helyét, abban ültesse el jó mélyen, hogy jobban gyökeresedjen, és a vihar ki ne törje. Amikor már terem, terítsen alá egy ponyvát, s ha megrázza a fát, a tarhonya lehullik. Megszárítja, utána már lehet főzni. Nagyon örült az öreg a vetőmagnak, mi meg továbbmentünk.

Az egyik faluban parancskihirdetéshez sorakoztunk, és felolvasták többek között, hogy: Gallai Ferenc főszakácsot a századtól tiszti étkezdére vezénylem.Megörültem, mert ott még jobb helyem lett. Állandóan volt a raktáron pálinka, finom borok. Én mertem a tiszturaknak főzni, ugyan nem nagyon kellett külön, csak ha hosszabb ideig voltunk egy helyen. Hanem egyszer csak mondja a zászlóaljparancsnok, hogy te, Gallai, mától kezdve az én legényem leszel! Mostantól neked rajtam kívül senki nem parancsol. Merthogy gyomorbeteg volt, nagyon diétázni kellett neki. Attól kezdve nekem is jól ment. Az ő kocsiján utaztam, volt neki sofőrje. Sokszor egész nap nem volt semmi dolgom, nagyon keveset evett, de tejnek és csirkének állandóan lenni kellett. Meg is voltunk így hármasban egész idő alatt, míg csak haza nem értünk Magyarországra. Mikor megkaptuk a parancsot, hogy jöhetünk haza, már előzőleg említettem, a mi zászlóaljunk nem vált be, mivelhogy kerékpárral közlekedtünk, így hazakerültünk. December 10-én elindultunk haza. Mi a parancsnoki kocsival jöttünk Kőrösmezőig. Ott bevagoníroztunk, és Rétságig jöttünk. Ott szereltünk le december 20-án. Már Kőrösmezőn adtunk fel táviratot haza, hogy küldjék a civil ruhánkat Rétságra. Mire odaértünk a civil ruha is ott volt. Megfürödtünk, átöltöztünk, és kimentünk a faluba. Ott töltöttünk egy nap, egy éjszakát, mert az a ruha, amiben hazajöttünk, tele volt tetűvel. Akkor az orosz fronton még a fűszálon is tetű volt. December 20-án, mikor megkaptuk a katonakönyvet, szaladtunk az állomásra, ami meg a laktanya háta mögött volt. Persze nem fértünk fel a vonatra.

Újra itthon

Akkor azt mondta egy vasutas, hogy akasszunk egy kupét még utána a többinek. Ezt oda is akasztottuk, és így Budapestig eljöttünk. Onnan a Nyugatiból 11 órakor indult a személyi vonat Szegedre. Mivel rengeteg időnk volt, elmentünk enni és inni. Pénzünk az volt sok, mert kinn nem tudtuk elkölteni. Még útravalót is vettünk az üvegbe. Ahogy a vonat elindult velünk, elkezdtünk énekelni egész a dorozsmai állomásig. Ott leszálltunk, és gyalog mentünk be Dorozsmáig. Onnan meg fél hétkor indult a busz Kistemplomtanyára, mert akkor ez volt a falu neve. Csak a felszabadulás után lett a neve Bordány. Hát, amikor megérkeztünk Dorozsmára, már nem volt italunk. Hajnali négykor hideg is volt, hát bezörgettünk Puskás Tamás kocsmároshoz, mert az volt a legismerősebb. Fel is kelt a kocsmáros, kérdi ki az. Mondtuk, hogy leszerelt katonák, jövünk a frontról. Mindjárt kinyitotta az ajtót, begyújtott a kályhába. És hát a vitéz urak mit innának, kérdi a kocsmárosné, és mondja, hogy legyenek az én vendégeim. Elfogadtuk a meghívást, addig iszogattunk, míg a busz nem jött. Mikor a busz megérkezett, mivel ott állt meg a kocsma előtt, felszálltunk és egész Kistemplomtanyáig danoltunk. Mikor kiszálltunk a buszból, bementünk a templomba, épp tartott a hajnali mise. Imádkoztunk fennhangon, hogy a Jóisten hazasegített, bár ebbe a szesz is besegített. Mise után elváltunk a cimboráktól, én meg bementem a harangozó házhoz, mert valami húzott oda. Pedig még akkor nem gondoltam a házasságra, mert őneki, a Bözsinek, a Marci udvarolt. Bözsinek volt egy öccse, a Matyi. Vele elmentünk a kocsmába, és vettem egy üveg édes likőrt az anyámnak. Jól beszívtunk a Mátyással, ő vezetett haza. Anyám épp fejte a tehenet, mikor odaköszöntem és megpusziltam, de ő nem nagyon örült a jövevénynek. Lefeküdtem, elaludtam, s mikor felébredtem, alig akartam hinni a szememnek, hogy újra itthon vagyok. Felöltöztem, elmentem a faluba és bekopogtam a harangozóházhoz beszélgetni. Hoztam az oroszoktól egy pepita sapkát, s azt tettem a fejemre. Pénzem volt, 870 pengő, amit a katonaságnál összespóroltam, mert ott nekem mindenem megvolt, étel, ital, még árultam is a kenyérből, és küldtem haza a pénzt. A zsoldon felül kaptuk a hadi, vagyis a frontpótlékot. Hazahozni csak annyit lehetett, ami fizetést kaptunk, többet nem. Így aztán összegyűlt a pénzecském. Amikor volt egy százasra való aprópénz, akkor beváltottam a gh-nál, és félretettem. Akkor a Horthy-rezsimben száz pengős volt a legnagyobb bankjegy. Ezért a pénzért adtak egy hasas tehenet. Az én 870 pengőmből meghagytam magamnak 70-et, mert tartoztam 50 pengővel a hangyaboltban egy kerékpár árával, mert mikor bevonultam katonának, akkor vettem hitelbe, gondolván, hogy ezzel járok haza, de hát ebből nem lett semmi. Így a kerékpár Szegeden volt letétbe, nehogy itthon eladják. 800 pengőt meg odaadtam az anyáméknak, mert a házuk össze volt dőlve, hogy majd megcsináltassák. Én marha odaadtam, és soha többé nem láttam, de semmit nem is adtak érte. Most hogy itthon voltam, ment az élet tovább.